„Ezek az emberek úgy szeretik a településüket, hogy elégedetlenek vele, és változtatni akarnak rajta”

Elképesztő feszültség, beszűkülés és nagyon erős megosztottság érzékelhető a kisvárosokban, ráadásul a covid óta sokkal nehezebb megmozdítani az embereket. Ebben a környezetben indult útjára KisVÁROS programunk második ciklusa, amelyben hét aktív közösségi embert támogatunk három éven keresztül. A lokalitás erejéről, polgárosultságról, kultúrateremtésről, a megengedő támogatói viselkedésről beszélgettünk Kovács Edit programvezetővel és Peták Péter szakértővel.

A KisVÁROS-program idén zárult első ciklusából – amelyben öt közösségi vezetőt támogattunk három éven keresztül – milyen tapasztalatokat szereztetek?

Peták Péter: Bár akkor még nem dolgoztam itt, de születtek dokumentumok az első körről, ezért kialakult bennem egy kép, vannak benyomásaim. Számomra ezek alapján az a kulcskérdés, hogy a program mennyiben nyújt szakmai, és mennyiben anyagi támogatást. Az lett a benyomásom, hogy az eredeti elképzeléshez képest az előző kör tapasztalatai alapján elmondható: a szakmai támogatás fontosabb, mint az eredeti tervben volt. Nagyobb rá az igény, és a mentorálás élménye maradt meg leginkább a résztvevőkben.

Ez meglepő tapasztalatnak tűnik. Úgy gondolnám, hogy Magyarország civil sivatag, és a pénz számít igazán.

P.P.: A pénz fontos, meg kell is, de nem olyan könnyű jól felhasználni – például ez is az előző kör egyik tapasztalata. Ha az ember azon gondolkodik, hogy mire tudja legjobban használni a pénzt, akkor abban is el lehet bizonytalanodni.

Kovács Edit: Az előző kört egy alapos, sok érintettet bevonó értékeléssel zártuk, amit külső szakember készített. Munkája végén kiemelt néhány lényeges elemet, amire a programnak vigyáznia kell; ezek között első helyen a személyesség állt. Világosan kiderült, hogy a támogatottak és a támogató szervezet között három év alatt felépült egy nagyon közvetlen, őszinte, reflektív kapcsolat, amiben elférnek a kritikus gondolatok, a megerősítések, és az elakadásról is lehetett beszélni, nemcsak a kirakatot és a sikereket mutogatjuk együtt. Ez nem megy egyből, el kell hinni, hogy működik. Mindezekért a személyességre a következő időszakban is hangsúlyt fektetünk, sok találkozóra és látogatásra készülünk.

Az értékelés másik tanulsága az, hogy ebben az új körben tudatosabban tesszük a hangsúlyt a kommunikációra: arra, hogy miként adjanak hírt magukról, és hogyan kezeljék azokat a helyzeteket, amikor mások beszélnek róluk. Az előző körben azt tapasztaltuk, hogy sokan ódzkodtak a nyilvánosságtól, ugyanakkor ha mégis kiléptek a reflektorfénybe, akkor komoly, mély benyomásokat szereztek, amikkel viszont nem mindig tudtak mit kezdeni.

A pályázatok nyomán milyen kép alakult ki bennetek a kisvárosokról, meg a civil szektor kisvárosi működéséről?

P.P.: Huszonöt éve dolgozom a civil szektorban, és mindig újra meg tudok lepődni, mennyire nem leírható és mennyire különböző minden ebben a mezőnyben. Ehhez most még hozzájön az is, hogy a kisvárosok mennyire különböznek egymástól, a szereplők mennyire különböznek egymástól, de ha mégis kell valami közöset mondanom, ráadásul olyat, amivel érzelmileg is azonosulni tudok, akkor az az, hogy ezeket az embereket a településük szeretete hajtja. És nemcsak szeretik, hanem tenni is akarnak érte. Sőt, igazából úgy szeretik, hogy elégedetlenek vele, és változtatni akarnak rajta. Ebben valódi felhajtóerőt látok.

Most mi lepett meg?

P.P.: A települések közötti különbségek; hogy a kisváros szó mennyi mindent jelent. Van ötezres és húszezres, van alföldi és dimbes-dombos, van polgáriasult és kevésbé az, és az is jelentékeny különbség, hogy mennyire van helyben intézményesültség, szervezettség. Ha csak járkálsz ezeken a helyeken és beleszívsz a levegőbe, már akkor érezni a jelentős különbségeket.

Edit, megtudtál valami újdonságot a kisvárosok világáról, vagy a kisvárosok civil világáról?

K.E.: Már a pályázatokból is látszott, de amikor végiglátogattuk nyáron a kiválasztottakat, akkor még inkább szembetűnő volt, hogy elképesztő feszültség, beszűkülés és nagyon erős megosztottság érzékelhető mindenhol.

Mit jelent mindez pontosan?

K.E.: A beszűkültség azt jelenti, hogy a közösségükben aktív emberek is kevés külső kapcsolattal és kapcsolódási lehetőséggel rendelkeznek, és azok is folyamatosan szűkülnek. Egyre kevesebb lehetőségük van arra, hogy bármilyen okból elhagyják a településüket, ráadásul mindannyian munka mellett, teljes mértékben önkéntesen végeznek közösségi munkát, így az egzisztenciális bizonytalanságoknak is erősen kitett ez a tevékenység. Egyértelmű tapasztalat az is, hogy a covid óta teljesen új időszámítás kezdődött a közösségi munkában: nagyságrendekkel több energia szükséges ahhoz, hogy az emberek részt vegyenek közösségi eseményeken. Ilyen feltételek mellett pedig esélytelennek tűnik, hogy ezek az aktív közösségi emberek kifelé tekintsenek, konferenciára menjenek, tanulmányútra menjenek, barátkozzanak egymással. Pedig volna erre igényük.

A megosztottságot abban az értelemben használom, hogy ezeken a kistelepüléseken kevés az aktív ember, és inkább csökken a számuk. Így a különböző helyi csoportok ugyanazokat az embereket próbálják különböző aktivitásokba behívni. Ezért a következő időszakban nagy hangsúlyt kell fektetni arra, hogy miként lehet a településen működő csoportok tevékenységét összehangolni.

Országrésztől függetlenül ezek voltak a tapasztalatok?

K.E.: Inkább azt mondanám, hogy vannak a polgárosodott kisvárosok, ahol más alapokról indul a közösségi vezető, mert ott hagyományokra, helyi szokásokra építkezhet, amikor azt mondja: üljünk le és beszélgessünk a településről, gondolkodjunk azon, milyen várost szeretnénk látni magunk körül, és ehhez képest most hol vagyunk, és akkor mik a teendők. A mostani támogatotti körben is van olyan kisváros, ahol ilyesmit nem szoktak csinálni az emberek; ott tényleg kulturális tanulás kezdődik arról, hogyan lehet helyi ügyekről, közéleti kérdésekről beszélgetni. Meg kell tanulni, hogy a különbözőségeink ellenére ugyanazon a településen élünk, ahol mindenki azt szeretné, hogy jobb legyen. Persze arról, hogy mi is a jobb, beszélgetni kell. Van ahol ebben lehet szokásokra építeni, mert száz évvel ezelőtt is voltak polgári egyletek, és van, ahol ennek a kultúráját meg kell teremteni.

Ezért nagyon örültünk annak, hogy a nyerteseinknek igényük van az együttműködésre, a találkozásra, az egymástól való tanulásra, mert ezek a nagyon különböző adottságú településeken, különböző állapotú közösségekkel dolgozó emberek nagyon inspirálni fogják egymást.

A megismert közösségek és emberek alapján a kisvárosi civil életben van pénz?

K.E.: Nehéz kérdés. Általános tapasztalatunk, hogy a támogatottaink elképesztően apró dolgokban gondolkodtak: például focilabdát, bögrét, internet-előfizetést akartak venni a támogatásból. Még nem tudjuk eldönteni, hogy egyszerűen ezek a sztenderdek, erre szokás költeni a hasonló támogatásokat, vagy arról van szó, hogy tényleg ennyire nincs helyi támogatottsága ezeknek a csoportoknak.

Az erről szóló szakmai beszélgetés most kezdődik, mert megengedő támogatók vagyunk: úgy gondoljuk, hogy amit a partnereink letettek az asztalra, az alapján képesek hosszú távon gondolkodni és felelősen dönteni a közösségük érdekében. Ezért arról biztosan nem fogunk vitatkozni velük, hogy mire költik a pénzt, de szeretnénk megérteni a szempontjaikat, hogy a tőlünk kapott, szabadon felhasználható forrást miért pont erre költik. Mindebből kijöhet az is, hogy megváltoztatják a döntésüket, de az is lehet, hogy nekünk kell belátnunk, tényleg az a helyzet, hogy az alapvető szükségleteikre nincs más forrásuk. Egyébként a közös munka témája a helyi erőforrások megismerése, feltárása, az ezekkel való munka; ebből kiderülhet az is, hogy nincsenek helyi források, meg az is, hogy nem látják őket.

Az előző kör tanulságai, a pályázat tapasztalatai hogyan jelentek meg a kiválasztásban?

K.E.: Két dolgot emelnék ki. Az első, hogy mi is sokat fejlődtünk: jobban meg tudtuk mondani, kiket keresünk, mire keressük, mit fogunk adni, mindez hogy néz ki a gyakorlatban, és kinek lehet jó. Mindezekhez lettek szavaink, képeink, és lett hozzá kisfilmünk is, ami zanzásítva el tudja mondani, mit szeretnénk és hogy kinek milyen változást hozott az életében a program. Ezért – ez a második fontos tanulság – azt tapasztaltuk, hogy a jelentkezők is sokkal jobban tudták kalibrálni magukat: megértették, hogy mi a települések teljes közösségét célzó programot hirdetünk, nem pedig érdeklődési kör mentén szerveződő közösségek képviselőit keressük. Mindez együtt azt jelentette, hogy 28 érdeklődőnk volt, 26-an adtak be pályázatot, ebből 21-et teljesen relevánsnak ítéltünk, közülük választottuk ki hat településről a támogatottakat.

Nehéz dolgotok volt? Volt olyan szempont, ami mindent vitt?

P.P.: Ezeket a döntéseket mindig nehéz megvédeni; nem olyan jó kiválogatni egyes szereplőket és másokat elutasítani. A kiválasztás folyamatában viszont nagyon érdekes volt, hogy a bizonytalanságainkon a személyes interjúk – igaz, csak online beszéltünk – lendítettek át. Az online találkozókon is átjött, hogy valaki elkötelezett a települése mellett, ami nekünk sokat jelentett.

Az előző körben nehézséget jelentett, hogy a támogatottaink nehezen tekintettek magukra közösségi vezetőként. Most mi a helyzet ezen a téren?

K.E.: A vezető szó többször szerepelt a felhívásban, ez is egy szűrő lett, így eleve nem jelentkeztek olyanok, akiket ez a szerep zavar. Mindenkinek megvan magára a saját szava: koordinátor, szervező, vezető, egy ember, aki összefogja a többieket, de magától a szereptől nem ódzkodnak. Ezen túl mindannyian tudják, hogy miben szeretnének erősödni. Személyes fejlődési terveikből is nagyon komoly tudásvágy és kapcsolódási igény látszik, amire szeretnénk jól reagálni.

Mondhatunk arról bármit is, hogy a kiválasztott kisvárosokban mi fog történni a következő három évben?

P.P.: Szervezettebb lesz a közösségi élet, több dolog megmozdul, és látható lesz a változás. Több aktív szereplőre számítok minden városban.

K.E.: Pontosan. Ezen túl fontos történésnek tekintem, hogy ezek az emberek, közösségi vezetők, megerősödnek a szerepükben, tudatosabbak lesznek, tervezettebben dolgoznak, másokkal együttműködve. Sőt, számunkra fontosabb, hogy az ő közösségi szerepvállaláshoz kapcsolódó képességeik fejlődjenek, önbizalmuk erősödjön, mert a közösségek vezetői mintaadók: ahogy ők viszonyulnak másokhoz, az ügyekhez, amilyen erőforrásokat látnak maguk körül, az nagyban befolyásolja a közösség tagjainak viszonyulását. A program fókusza ezért inkább az, hogy a kiválasztott közösségi vezetőkkel dolgozunk, mert úgy véljük, rajtuk keresztül tudunk adni a helyi közösségnek. Ez egy kísérlet, amiben nagyon hiszünk.