„Olyan programokat kell szervezni, amelyek egymás kultúrájából merítenek és az integrációt szolgálják”

Vonzóvá tenné a kisvárosi életet, minél előbb megszólítaná a fiatalokat, akikből sokrétű közösséget építene. A társadalmi ideáiért való kísérletezést soha nem adná fel, mint ahogy a cigányság integrációjának ügyében is eltökélt. Kis Szabolccsal, KisVÁROS-programunk karcagi támogatottjával beszélgettünk.

Miért gondolod, hogy Karcagon dolgod van a fiatalsággal, vagy egyáltalán bármiféle közösséggel?

Kiskorom óta mindig tevékeny voltam, és amikor megláttam a pályázatotokat, az volt bennem, hogy Úristen, végre valamit tehetnék. Számomra Karcag régóta erős kötődést jelent, itt nőttem fel, itt vannak a gyökereim, bár most napi szinten nem élek ott, bennem van, hogy tegyünk a városért.

Ezek szerint az egyetem után visszatérsz Karcagra.

Igen. Van még kilenc évem, mire doktorandusz leszek, és majd létre szeretnék hozni egy alapítványt – a neve már meg is van, SzegregátOff- két telephellyel, az egyik Karcag, a másik Debrecen lesz. Karcagon lesz több munka, itt erősebb a szegregáció. Leginkább roma fiatalokkal foglalkoznék, őket integrálnám a társadalomba, illetve fejleszteném őket az alapítvány által, a szülőket is beleértve.

Erről beszélgetünk még, de haladjunk időrendben. A következő években az ifjúsági munkára koncentrálsz, és középiskolásokkal szeretnél dolgozni a pályázatod szerint.

Így van, ők a legnagyobb célcsoportunk.

Provokatív a kérdés, de nem lehet belenyugodni abba, hogy a középiskolások felnőnek, elmennek egyetemre, elmennek a városból, többségük nem is jön vissza, és ez az élet rendje?

Alapvetően nem gondolom ezt. Ha a városban vannak lehetőségek, van munkahely, akkor vissza kéne jönniük, ha nem így volna, akkor a város egyszer ki fog halni. Fontos, hogy a fiatalokat visszahívjuk, ők legyenek a középpontban, velük együtt tudjunk fejlődni, ez az idősödő, egyre inkább kiszolgáltatott helyi társadalom érdeke is.

Ezt a munkát már most el kell kezdeni a 14-16 évesekkel?

Mihamarabb meg kell ezt kezdeni, mielőtt még „elkanászodnának” (mosolyog). Meg kell mutatni nekik, hogy Karcag tök jó hely, évek múlva sok lehetőség lesz itt, és nem feltétlenül szükséges nagyvárosba költözni azért, hogy elérd a céljaid.

Karcag mitől jó hely?

Csendes, nyugodt, azt szeretem benne leginkább. Karcag mezőgazdasági város, a friss levegő, az állatok, a tanya nagyon tetszett mindig is. Apukám a mezőgazdaságban dolgozik, amikor kivitt a földekre, azt nagyon imádtam, megcsapott az egész életérzés. Ezt egy nagyobb városban nyilván nem lehet megélni. Szeretem egyébként a nagyvárosi létet is, de néha szükségem van a kisvárosi csendes nyugodtságra.

Miben kéne erősödniük a karcagi közösségeknek?

Karcagon vannak kisebb közösségek, amelyek jól működnek, de azt látom, hogy egyre inkább elkülönülnek egymástól; őket kellene jobban összehozni, amire már tervem is van. Ezen túl azokat az embereket, akik nem aktívak a városban – persze a fiatalokat is – valahogyan tevékenyebbé kell tenni. Ezért dolgozik a KIFLI (Karcagi Ifjúsági és Lurkó Iroda) Karcag központjában, bár mostanság nem sokan járnak oda, az a célom, hogy minél többen jöjjenek, és közösséget építsünk. Egy magot, ami tud vonzani másokat, és ha mondjuk valaki el is megy egy időre, később visszajöhet, és ismét csatlakozhat.

Hol tart a közösségépítés folyamata?

Az első lépésnél: a helységeinket és az irodánkat most pucoltuk ki, nemsokára lesz tanulószobánk, moziszobánk, klubszobánk, ahová a közösségek, az emberek eljöhetnek.

Kik a partnereid? Mert egyedül nyilván mindezt nem lehet megcsinálni.

Tényleg nem. Van egy kisebb csapatom néhány fővel, és nagy támaszom még Karcag Városi Diákönkormányzatának tagjai: a vezetőség és néhány stábtag nagyon sok önkéntes munkát végzett az új irodáért, le a kalappal előttük, és a város vezetése is támogatja az elképzeléseinket. Egyébként az egész diákönkormányzatra is úgy gondolok, mint leendő tevékenységem alapjára: itt barátságok szövődnek, közösség épül, élményt kapnak a fiatalok, ez lehet majd jövőbeli programjaink húzóereje.

Akkor ahogy ígértük, beszéljünk a cigányságról, amiről sokat írtál a hozzánk beadott pályázatodban is. Hogy látod a városban a cigányság helyzetét, és miként szeretnél változást elérni?

Azt látom, hogy Karcagon a romák és a magyarok közötti ellentétek fokozódnak. Úgy vélem, hogy számos, a cigányságnak szóló rendezvény mélyíti a különbségeket, mert a magyarok kirekesztve érzik magukat, és úgy gondolják, a cigánysággal kivételeznek. Szerintem olyan programokat kellene szervezni, amelyek egymás kultúrájából merítenek és az integrációt szolgálják.

A saját szerepemet ebben az ügyben ott látom, hogy nagyon szeretnék a következő 3 évben olyan programokat, workshopokat, tréningeket tartani, amelyek kifejezetten egymás nagyobb elfogadását, érzékenyítését célozzák. Az egyik városi szakközépiskola és a református gimnázium is nagyon alkalmas terep volna erre a munkára. Meg lehetne értetni a fiatalokkal, hogy legyünk partnerek egymás életében, ne ellenségként tekintsük a másikat. Ezt a fordulatot szeretném előmozdítani.

Vannak már sikerélményeid ezen a területen?

Sok nincs, legfeljebb egyéni szinten. Azt elmondhatom, hogy egy-két barátom felfogását kicsikét megváltoztattam a cigányságról.

Minden történet az egyéni szinten kezdődik. Ezen a hosszúnak és rögösnek kínálkozó úton mik lesznek az első lépéseid?

Azt tervezem, hogy először kicsiben próbálkozom, és az egyébként vegyes összetételű diákönkormányzatunknál próbálnék ki valamilyen tréninget, foglalkozást, amit azután velük együttműködve folytathatnánk szélesebb körben. Így épülhetnének a hidak.

A pezsgésedet, a gondolataidat, a terveidet hogyan fogadja a közeg?

Általában az emberek először kicsit lesokkolódnak, nem számítanak erre a pezsgésre, nyüzsgésre, de azután adaptálódnak. Szerintem képes vagyok arra, hogy az energiámból átadjak másoknak.

Volt már olyan, hogy azt mondták: „Nagyon helyes gyerek vagy, Szabi, de ezt itt nem lehet megcsinálni, még soha senkinek nem sikerült.”?

Még nem volt, de gondolkodtam már azon, hogy ez előfordulhat, és van olyan érzésem, hogy elő is fog. Úgy gondolom, nem szabad feladni semmi áron. Mindig azt az elvet vallom, hogy egy próbát mindig minden megér. Ha pedig azt látjuk, hogy megcsináltuk, de nem sikerült, akkor sem kell elkeseredni, mert legalább megpróbáltuk. Sőt, én annak híve vagyok egyébként, hogy akár egy második esélyt is megér néha a dolog.

A Gyökerek és Szárnyak Alapítvány KisVÁROS-pályázatát hogy találtad meg?

Egyesületünk, a KÖZ-Pont Ifjúsági Egyesület stratégiai vezetője, Bálega János találta meg, és ő rögtön rám gondolt. Elolvastam, azt éreztem, hogy nekem szól, és hogy vágjunk bele, csináljuk meg.

Mit vársz az alapítvány támogatásától?

A program támogatottainak első találkozója hatalmas lökést jelentett, a hasonló ambíciójú emberek és az alapítvány remek szakemberei nagyon sok energiát adtak. Biztos vagyok abban, hogy ezek a találkozások és a személyes mentorálás is átlendítenek majd a nehéz pillanatokon és rengeteg energiát kapok.

A pénzünk nem számít.

Nyilván az is számít, de ami energiát, löketet kapok, az mindennél fontosabb.

A pénzt mire költöd?

Az első évben leginkább az épület felújítására költünk, majd a klubszoba és a moziszoba költségeire, a későbbiekben pedig közösségépítő foglalkozásokra.

Ha majd mindez beindul, akkor hány embert fogsz tudni megmozgatni?

A hely adottságaihoz mérten napi szinten 30-40 főt szívesen látnék a KIFLI-ben. Lesz tanulószobánk, ahová bárki bejárhat csendben tanulni, lesz moziszoba, klubszoba, ahol akár naponta lehetne rendezvényeket tartani, míg az irodánk közösségi térként funkcionálna. Meg lesznek olyanok is, akik csak bejönnek egy kávéra, vagy kicsit beszélgetni. Nekem ez lenne a vízióm.

(Bardócz Iván)