„Nagyon fontos, hogy mindig figyelni kell rájuk és meghallgatni az ötleteiket”

Rácsodálkozik a fiatalokra, mert számos lehetőség van bennük és szuperül gondolkoznak. Figyel, várja a megfelelő pillanatot a játékra, a beszélgetésre és a közös cselekvésre. Így született Szentesen iskolák közötti röplabda-kupa, cserediák-program és startup-délután. Az együttlétek kommunikációról, egymásra figyelésről, önismeretről is szólnak, csupa olyan dologról, amit az iskola már nem tud biztosítani. Martók Alizzal, KisVÁROS-programunk támogatottjával beszélgettünk.

Miért gondoltad, hogy dolgod van bármiféle közösséggel Szentesen?

Először nem gondoltam (nevet). Nagyon sokáig mentoráltam önkéntes alapon egy ifjúsági informális közösséget, aminek köszönhetően elkezdtem dolgozni a Szentesi Művelődési Központban. Ott az intézményvezető mutatott egy pályázatot, amiről azt mondta, nekem való, mert pont azt csinálom, amire kiírták. Ekkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy valójában közösségekkel dolgozom; addig ez nem vált tudatossá bennem.

Ez a főállásod, és még azon túl is ezzel foglalkozol. Miért?

Egyszer egy civil szervezet vezetője azt tanácsolta, hogy addig csináljak bármit is, amíg többet veszek ki belőle, mint amennyit belerakok. Nekem ez az a munka, amiből érzelmileg sokkal többet tudok kivenni, mint amennyit belerakok.

Mit veszel ki?

Rácsodálkozom a fiatalokra, hogy mennyi lehetőség van bennük, mennyire szuperül gondolkoznak, és mennyire jó az ő szemükön keresztül látni a világot. Olyan érzelmi töltődést kapok az ifjúsági munkából, ami hihetetlen.

Mindenhol azt hallom, hogy a fiatalokkal milyen nehéz.

Persze, ezt a legkönnyebb mondani, nem? Teljesen másként gondolkodnak, mint mi, olyan világban nőnek fel, amit mi elképzelni sem tudunk, ezért persze, hogy mások.

Miben mások?

Mondok egy szembetűnő példát. Sokat szoktunk játszani, az egyik kedvenc játékom a kacsintós gyilkos, ahol ugye szemkontaktust tartanak egymással a játékosok. Ez egyre nehezebben megy nekik: nehezen tudnak egymásra fókuszálni, nehezen tudnak sokáig nézni egymásra, és vannak, akik azt mondják, ebből elég és kiszállnak a játékból. Ez először megdöbbentett, de aztán megértettem persze, hogy a személyes kapcsolataik teljesen átalakultak, sokkal inkább élnek a virtuális világban, ezért van gondjuk ezzel a játékkal. Az is tipikus különbség, hogy nem szeretnek telefonon beszélni, inkább üzenetet írnak. Nagyon nehezen kapcsolódnak egymáshoz, ahhoz is több idő kell nekik, hogy megérkezzenek és tényleg jelen legyenek valahol. 

Mivel tudod megmozdítani őket?

Alapvetően semmi mást nem csinálok, mint figyelek rájuk. Tehát figyelem, mikor jön el az a pillanat, amikor más játékot kell kezdenünk, mikor jön el az a pillanat, amikor már tudunk komolyabb témákról beszélgetni, és mikor jön el az a pillanat, amikor szünetet kell tartani.

Arra hogyan veszed rá őket, hogy a virtuális világtól eltávolodva, a komfortzónájukból kilépve személyes kapcsolatokat létesítsenek?

Szegényeket hirtelen kilököm a virtuális világukból. Tehát játszunk. Csomó jégtörő játékkal kezdünk. Egyszerűen muszáj nekik ott lenni és egymásra figyelni. 

Miért nem menekülnek el?

Ezt tőlük kellene megkérdezni. Vannak, akik nem jönnek többször, tehát bár kevesen, de vannak, akik nem érzik jól magukat ebben a helyzetben. De én nem is az vagyok, aki erőltet bármit, csak annyit szeretnék, hogy a fiatalok adjanak maguknak egy esélyt ebben a közegben.

Mihez kezdtek Szentesen a komfortzónájukból kimozdított fiatalokkal?

Nagyon fontos, hogy mindig figyelni kell rájuk és meghallgatni az ötleteiket. Az egyik srác például azt mondta, rendezzünk iskolák közötti focikupát; a többiek leszavazták, hogy ne focit, mert az úgyis van, hanem szervezzünk röplabda-kupát. És megszerveztük. Állandó munkatársammal, Anitával, a diákönkormányzatokat segítő pedagógusokkal és a gyerekekkel. Ott volt Szentes négy középiskolája, egy kollégiuma, egy gimnáziuma, és a diákok nagyon jól érezték magukat, mert az volt a lényeg, hogy az ő ötletüket valósítottuk meg. Azt hiszem ennek az első röpi kupának köszönhető, hogy én is látható lettem, mint ifjúsággal foglalkozó “valaki”. 

Azóta is azt vallom, hogy csak azt csinálhatjuk, amit a fiatalok akarnak. Felülről semmit nem lehet rájuk erőltetni, mert akkor nem lesz az övéké. Persze lehet elképzeléseket bedobni nekik, de kell, hogy abban is benne legyenek. Az ő ötletük, az ő személyiségük egy-egy darabkáját bele kell vinni a programba.

Mit akartak még a fiatalok?

A gyerekek egyik fő problémája mindig az, hogy nincs az iskolák diáksága között valódi kapcsolat. Előítéletek és félelmek vannak. Ők ezeket lebontanák, mert kíváncsiak a valóságra. Ebből jött a jelenleg sajnos nem futó, de nagy kedvenc projektünk, a Cserediák-program, amelyben az egyik iskola egyik osztálya egy napra befogadta a másik iskola tíz diákját, akik az egész napot a másik iskolában töltötték, és részt vettek az osztály életében. Ez mindig meghatározó élmény volt a vendégdiákok számra, a mai napig mondják, hogy ezt a programot folytatni kell. Az iskolák nem mindig értik, mi a program haszna. Valójában rengeteg haszna van, legfőképpen építi a diákságot, bár oktatási intézményként értelmezett tanulási haszonról valóban kevésbé beszélhetünk.

Hasonló, most is futó programunk a HATOSOK(K) nevű, iskolák közötti játékos vetélkedő. Erre csapatok jelentkezhetnek, minden iskola egy-egy állomás, ahová be kell menni, és ott meg kell oldani egy-egy feladatot, azután a csapat továbbmehet egy másik iskolába. A helyszínek közé bevontunk két intézményt is, a gyermekkönyvtárat és a pedagógiai szakszolgálatot is. Ez a játék a szó szoros és átvitt értelmében is küszöbátlépés. A HATOSOK(K), csakúgy, mint a röpi-kupa, már négy éve megy.

Új kezdeményezés is van?

Igen, például startup-délutánt szerveztünk ősszel. Ezt is a diákok kezdeményezték, mert érdekelte őket, hogy ha 18 évesen van egy tuti ötletük, azt hogyan lehet felépíteni. Elsőre előadásokat szerveztünk, eljött például egy vállalkozó, aki pont erről beszélt, egy vállalkozási ismereteket oktató tanár, aki kicsit a matekról mesélt, vagyis a pénzügyi összefüggésekről. Szó volt arról is, mitől jó egy önéletrajz, vagy hogy kell viselkedni egy állásinterjún. Jövőre már nem előadások lesznek, hanem témaasztalok, azok között vándorolnak majd a gyerekek. Nem szeretem a frontális oktatást, nálunk minden kicsit másképp van, mint az iskolában.

Fontos újdonság, hogy 10 év “szünet” után ismét megalakult a városi diákönkormányzat, a Szív-DÖK. Ezért nagyon sokat tett rajtam kívül Szentes ifjúsági referense, partner volt a város vezetése is, és persze az iskolák is. Hihetetlenül lelkes a diákpolgármesterünk, most jönnek a találkozók, az ötletelések, amelyektől sokat várok.

Nagyon büszke vagyok még az ifjúsági pályázatra, mert bár megpróbálom meghallani, mit akarnak a fiatalok, de nem mindenkinek a hangja jut el hozzám, ezért írtuk ki a pályázatot, amire 13-22 éves szentesi, vagy itt tanuló fiatalok ötleteit vártuk olyan programokra, amelyeket szívből meg akarnak valósítani. Így fogjuk támogatni egy Anime Klub bemutatkozó délutánját, vagy éppen tizenéves fúvósok hangszernépszerűsítését az óvodákban.

Az ifjúsági munkának mekkora részét végzed hivatalból, és menni az amit a saját idődből teszel hozzá?

Eléggé összefolyik a kettő. A Szentesi Művelődési Központban ifjúságsegítőként dolgozom. Az épületet, ahol működünk, a szentesiek IH-nak hívják, vagyis Ifjúsági Háznak. Viszont néhány évvel ezelőttig alig-alig járt ide be fiatal. Az intézményvezető, aki engem is alkalmazott, nagyon sok követ megmozgatott azért, hogy ez másként legyen. Már működik itt egy ifjúsági közösségi tér, az IfiPont és a SzentDió, a szentesi ifjúsági podcast stúdió, szóval egész jó úton haladunk.

Miért nem lettél tanár?

Szociológus vagyok, és a tanulmányaim során az ifjúság-szociológia, a család-szociológia, az érték-szociológia szippantott be. Később is mindig olyasmi érdekelt – például az emberi jogi nevelés – , amit formális oktatás keretében nem lehet átadni. Mindig mondtam, hogy nagyon szeretnék tanár lenni, de nincs meg az a tantárgy, amit tanítanék.

Akkor ezt most megalkottad magadnak. 

Igen. Ott vagyok a Maslow-piramis csúcsán (mosolyog). Egyébként visszatekintve az is nagyon fontos, hogy Szentestől 30 kilométerre, egy tanyán nőttem fel, innen tudom, micsoda erő rejlik a közösségben. Merthogy a tanyán csak egymásra számíthatnak az emberek. Amikor lehullott a hó, a nagybátyámat hívták, hogy jöjjön a traktorral és tolja el a havat; ha elment a villany, akkor apukámnak szóltak, és persze mindketten mentek segíteni. Ezt is hozom magammal. 

Az iskolák miként viszonyulnak a tevékenységedhez? 

Szerintem egész jóban vagyunk. Szoktam élni azzal a lehetőséggel, hogy kikérem a diákokat időnként iskolaidőben az utolsó egy-két óráról, ami nem megy mindig könnyen. Ezek a fiatalok azután eljönnek délután a szabadidejükben is, és szerintem már látják az intézmények, hogy olyan plusz dolgokat tanulnak meg kommunikációról, egymásra figyelésről, önismeretről, amit ma nem tud egy iskola biztosítani.

Mit vársz a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány támogatásától? 

Olyan lehetőségeket tudok valóra váltani, amit egyébként talán nem tudnék. Ilyen például az ifjúsági pályázat, ahol a GYSZA forrásából a fiatalok meg tudják valósítani azt, amit szeretnének; erre egyébként nem lenne más anyagi forrásunk. Ez a támogatás ad egyfajta szakmai szabadságot. 

A pénzen kívül mit vársz még tőlünk?

Amikor megírtam a pályázatot és összeszedtem, miket csináltam és milyen terveim vannak, akkor tudatosult bennem, hogy amit teszek, az hasznosnak, szépnek és értelmesnek tűnik – ez már önmagában fontos hozadék. Ezen túl olyan emberekkel találkozom a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány által, akik hozzám nagyon hasonlóan gondolkodnak és kicsit kilógnak a sorból. 

(Bardócz Iván)