Legyen képünk róla! – Elképzelések a magyar civil szektor újjáépítéséhez

Régi és új, egyre mélyülő törésvonalak nehezítik a magyar civil szektor fejlődését. Ez a Legyen képünk róla! elnevezésű, a szektorban dolgozó szakemberek megélt tapasztalatait felhasználó beszélgetés-sorozat egyik legfontosabb megállapítása számomra. Úgy gondolom, hogy a Fidesz-kormányok által végzett tudatos rombolás ellenére vannak kitörési lehetőségeink, ha felismerjük az elmúlt 15-20 év pozitív fejleményeit és munkánkat az itt dolgozókkal való törődésre és az emberi kapcsolatok megóvására alapozzuk. Scsaurszki Tamás írása.

Mély beszélgetések sorozata

Mekkora és hol van azoknak a felelőssége, akik kívülről avatkoznak be egy település életébe? Mennyit kell tudniuk a helyi viszonyokról és kapcsolódásokról, amikor a beavatkozás mellett döntenek? Milyen kapcsolatot célszerű kialakítaniuk a helyi szereplőkkel? Mikor nevezhetünk sikeresnek egy külső beavatkozást Magyarországon, ahol a civil tér komoly veszteségeket szenvedett el, mert a központi kormányzat másfél évtizede óriási erőkkel támadja? Mit kell a fejlesztő szakembereknek tudniuk a 2020-as évek magyar civil világáról, ahhoz, hogy sikeres helyi munkát végezhessenek?

Molnár Arankával és Kosztolányi Istvánnal, barátaimmal és régi kollégáimmal ezekre a mindenkit feszítő kérdésekre kerestük a választ több beszélgetésben.

Végül 2024 augusztusában közös kiindulási pontot találtunk. Úgy döntöttünk, hogy a fejlesztési szükségletekről való beszélgetés előtt nézzük meg, mi a helyzet a szektorban. Kérdezzük meg az ott dolgozó fejlesztő szakembereket, mit látnak, milyen változásokat tapasztaltak az elmúlt 10-15 évben, mit vesztettünk el véglegesen, és milyen új dolgok születtek, amelyekre pozitív jövőképet építhetünk. Vagyis a cél, hogy „Legyen képünk róla!”. Ez lett a tanulóműhely-sorozat címe.

A beszélgetés-sorozatban való részvételre olyan szakembereket kértünk meg, akiket ismertünk és tudtuk, hogy legalább 15-20 éves munkatapasztalattal rendelkeznek; akikről tudtuk, hogy képesek reflektálni saját munkájukra és azt nagyobb kontextusban is látják; akik hisznek a munkájukban, de más nézőpontot is el tudnak fogadni. A sokszínűséget alapkövetelménynek éreztük: legyen budapesti és fővároson kívüli, helyi és országos szervezetben dolgozó, valamint elsősorban támogatásosztó, illetve támogatást fogadó szervezetben dolgozó kolléga is a csapatban. 2024 őszén 17-en vágtunk bele, majd 2025 tavaszára 20-ra bővültünk.

Eddig 5 műhelytalálkozón 11 szakember előadásában merültünk el és értelmeztük közösen az elhangzottakat.

A tisztánlátáson túl számos nem várt, érzelmi hozadéka volt a találkozóknak. Az együttlétek alatt mély bizalom és egymásra figyelés alakult ki, ezért szabad volt elbizonytalanodni, nem tudni, nem érteni, kételyeket megosztani egymással. Felvállalhattuk törékenységünket, elárulhattuk kudarcainkat, de beszélhettünk olyan sikerekről, amelyre senki sem figyelt fel, vagy éppen olyan álmok megvalósításáról, amelyek csak nekünk voltak fontosak.

Azzal, hogy a főszereplők évtizedeket átfogva beszélhettek a munkájukról és magukról, sokkal teljesebb képet kaptunk róluk. Nem projektekben dolgozó szakértőként vagy szervezeti vezetőként láttuk őket egy-egy pillanatra felvillanni, hanem teljes emberként, akiknek szakmai karrierje komplex módon függ össze a magánéletével, és alkalmazkodik a környezet változásaihoz. Ez nemcsak évtizedes kapcsolatainknak adott teljesen új dimenziót, de a helyzetértékelésünket is jelentősen befolyásolta.

Mélyülő törésvonalak

Magyarországon tudatosan építették le a civil szektor szisztematikus kutatását, állami szinten hamisítják meg az adatokat, támogatásmegvonással és feketelistákkal lehetetlenítenek el találkozókat, konferenciákat, és a kormány által pénzelt (ál)civil szervezetek igaztalan narratívákat terjesztenek a civil szervezetek tevékenységéről, munkájuk céljairól. Ebben a helyzetben szinte senkinek nincs átfogó képe a szektor tényleges helyzetéről, ezért kifejezetten fontosnak tartottuk a tapasztalt szakemberek élményeinek, meglátásainak megismerését, ezek rendszerezését, mert ezeknek kiemelt helyük van a szektorról szóló „nagy kép” összerakásában, ami minden fejlesztő munka alapja. A továbbiakban a „Legyen képünk róla” műhelybeszélgetések nyomán bennem kialakult helyzetképet részletezem.

Egyik legfontosabb megállapításunk az volt, hogy a civil szervezetek világa „szétszakadt”: az őket elválasztó törésvonalak egyre markánsabbak, a még működő civil szervezetek egymástól nagyon különböző körülmények között dolgoznak, nem értik meg egymás körülményeit s éppen ezért nehezen tudnak együttműködni.

Visszatérő törésvonalak

A beszélgetések során több törésvonal szóba került. Először két olyan törésvonal keltette fel a figyelmem, amelyek ismét megjelentek, pedig a múltban már komoly eredményeket értünk felszámolásukban.

Az egyik ilyen régi-új törésvonal, hogy az elmúlt 15 évben (ismét) jelentősen megnövekedtek a helyi ügyeken dolgozó vidéki és a fővárosi szervezetek közötti különbözőségek. Az tapasztaltuk, hogy a fővárosi szervezetek, elismerve a növekvő kihívásokat, még mindig sokkal több lehetőséget látnak társadalmi céljaik eléréséhez és az ehhez szükséges erőforrások biztosításához, mint vidéki társaik. Budapesten sokkal könnyebb a szervezetet anyagilag, kapcsolatokkal, tudással támogató polgárt és szakembert a munkába bevonni; könnyebb alternatív bevételi forrásokat felkutatni és megélhetést biztosító fizetést adni a munkatársaknak, miközben sokkal gyakrabban talál nyitott fülekre és támogatásra egy-egy civil kezdeményezés a lakosság körében és magánál a helyi politikai-gazdasági hatalomnál is. A vidéki realitás ezzel szemben az, hogy a szervezetek az elmúlt 15 év alatt egyre kiszolgáltatottabbak lettek a hatalomnak és a helyi társadalomnak: egyre kevesebb ember és intézmény vállalja fel egy-egy szervezet, projekt támogatását, mert az egzisztenciális kockázatokkal jár. Országos forrásokra csak elvétve, folyamatos támogatásra pedig szinte sohasem számíthatnak. Ennek következményeképpen nincsen fizetett alkalmazottjuk, aki komoly, folyamatos munkát végezne, ha esetleg van, akkor az legtöbbször siralmasan alulfizetett. Ha egy vidéki szervezet mégis bevállalna egy Budapestről kezdeményezett kockázatosabb projektet, de másképp képzeli el, mint ahogy azt a fővárosban csinálják, akkor azt sokszor értetlenül fogadják a „pestiek”. Nem támogatják, sőt néha a saját megoldásaikat erőltetik, ami hátrányosan érinti a helyi civil társadalmat. Mindezek következménye, hogy mára az aktív vidéki szervezetek száma drasztikus csökkent, és a még talpon lévők is elvesztették jövőbe vetett hitüket.

A másik visszatérő törésvonal a külföldi támogatásokból gazdálkodó és a haza forrásokból működő szervezetek közötti megosztottság és növekvő különbözőség. A külföldi támogatások nagysága, kiszámíthatósága és rugalmassága (sokszor 10 – 50 – 100 milliós támogatások 2 – 5 – 10 év futamidőre a változtatás lehetőségével) éles ellentétben áll a hazai források jellemzőivel. Ennek következtében azok a szervezetek, amelyek ezekhez hozzáférnek, egészen más fejlődési lehetőségekkel rendelkeznek, mint azok, amelyek, jó esetben, 3 – 5 – 10 milliós támogatást kapnak egy évre úgy, hogy munkatársak fizetésére alig-alig költhetnek, és nem mernek változtatni a projektjükön, mert az a rossz tervezés jele.

Az előbbiek szinte folyamatosan fejlődtek és növekedtek az elmúlt 15 évben; hírük egyre több helyre elér, munkájuk egyre komplexebb és olyan feladatokra van több munkatársuk, amelyekről a szektor nagy része még csak nem is hallott (pl. major donor fundraising – adománygyűjtés tehetős magánszemélyektől). Ez dicséretes fejlődés! Ugyanakkor egyre távolabb kerülnek a szektor azon részétől, akik magyar forrásokkal tudnak „csak” dolgozni: itt egyre csökken a fizetett munkatársak száma, a legtöbb embernek már csak arra van kapacitása, hogy a szektort elhagyva önkéntesként dolgozzon egy-két órát szeretett szervezetében. A szektornak ez a (sokkal nagyobb) része (már) képtelen azt a mennyiségű, minőségű és komplexitású munkát elvégezni, amit korábban, így egyértelműen hanyatlásban van.

A külföldi forrásokhoz való hozzáférés és a támogató társadalmi-politikai környezet egy önmagát erősítő folyamat, amely egyre mélyíti a szervezetek között húzódó törésvonalakat, hiszen az egyik folyamatosan tud működni és fejlődni, így újabb erőforrásokat tud mobilizálni a munkájához, amíg a másik egyre kevésbé képes olyan munkát és szervezeti kapacitást felmutatni, amelyet támogatásra méltónak találnának. Képzeljük el, amikor egy budapesti külföldi forrásokkal rendelkező szervezet találkozik egy vidéki, magyar forrásokkal dolgozó helyi szervezettel, hogy szektorról és együttműködésről beszélgessenek …

Új törésvonalak

A régi törésvonalak mellé új, nem kevésbé mélyek is jöttek – hívták fel a figyelmemet a „Legyen képünk róla!” műhelybeszélgetések résztvevői. Íme három közülük:

– a civil szervezetek csak egy kis része hisz abban, hogy strukturális változásokat tud előidézni szűkebb vagy tágabb környezetében, míg a szektor túlnyomó része már letett erről és inkább egy-egy konkrét ügyet próbál megoldani. Véleményem szerint ez nemcsak két egészen különböző hozzáállást igényel, hanem feladása annak az álomnak és hajtóerőnek, amely a szektor fejlődésének legnagyobb motorja volt az 1990-es években.

– az Orbán-kormány támogatáspolitikájának következtében megszületett és megerősödött a civil szektornak az a része, amelynek legfontosabb feladata a rendszer ideológiájának terjesztése a klasszikus pártpolitika területein túl, a hatalmon lévő pártok pártpolitikai tevékenységének „civilizálása”, azaz a civil szektorral kompatibilisnek gondolt módon való elvégzése. Ezen civil szervezetek számát nehéz megbecsülni, de az biztos, hogy arányuk számottevő. Ezen szervezetek erőforrásokkal és hatalmi támogatással való ellátottsága éles ellentétben áll azokkal a szervezetekkel, amelyeket a Fidesz-KDNP nem tart lojálisnak, azokról már nem is beszélve, akik nyíltan kritizálják a hatalmon lévők közpolitikai intézkedéseit.

– az elmúlt 5 évben lett szembeötlő, hogy – főleg Budapesten kívül – mennyire megnőtt azon szervezetek száma, amelyek kizárólag (vagy szinte kizárólag) önkéntes munkára alapozzák a működésüket, miközben eltűntek azok a szervezetek, ahol 2-3 személy teljes állásban dolgozott. A csak önkéntes munkára alapozott szervezetek egészen másképp dolgoznak, mint a munkavállalóval rendelkezők. Elég csak arra gondolni, hogy az önkéntesek valószínűsíthetően munkaidőn kívül dolgoznak – akkor mikor keresse őket a teljes állásban dolgozó munkatárs, aki este 5 után már – teljesen érthetően – a szabadidejét szeretné tölteni?

Munkánk alapegysége az EMBER (és nem a projekt, nem a szervezet)

Számomra az egymástól távolodó valóságokban nemcsak szervezetek, hanem emberek is állnak. Sokan évtizedek óta a szektorban dolgoznak és jól ismerik egymást. Fontos belátni, hogy a sikeresség/sikertelenség, nemcsak az adott személy rátermettségétől függ, hanem a szektort feszítő trendektől és törésvonalaktól is. Ha nem tudunk empatikusak lenni, nem tudjuk egymás veszteségeit közösen megsiratni, a másik sikereit együtt ünnepelni, akkor tovább roncsolódnak az emberi kapcsolatok és az utolsó szál is elszakad, ami összekötheti a szervezeteket és az egész civil szektort.

A Legyen képünk róla! műhelybeszélgetéseken többször elhangzott, hogy – az évtizedes kapcsolatok ellenére – „Én nem is tudtam, hogy ez történik veled!“ Visszajelzésként kaptuk azt, hogy „átéreztem a fájdalmat, ami sok reménykedés utáni lezárásnál a sikertelenség érzetéhez társult” és azt is, hogy „… az elmúlt években kevés időt adtunk a mélyebb beszélgetésekre …”

A beszélgetéssorozat végére megerősödött bennem az a gondolat, hogy mértéket tévesztettünk: csak a projektek sikere vagy kudarca jelent meg a számlálónkon, csak a szervezeti szinten észlelhető változásokat jegyeztük fel. Ezeket nézzük, ezeket mérjük, mert ehhez szoktunk hozzá. Pedig a projekteket emberek valósítják meg, a szervezetekben emberek dolgoznak, emberek alakítják a civil szektort. Az ő hogylétüket kell néznünk és értékelnünk. Ha több figyelmet fordítunk az emberekre és a köztük lévő kapcsolatok erősítésére, akkor ez a szektorban meglévő törésvonalak eltüntetésének egyik kiindulópontja lehet.

Ötletek az első lépésekhez, irányok az újjáépítéshez

Munkánk során naponta találkozunk emberekkel, az emberi kapcsolatok átszövik a munkánkat. Az emberek nem a munkaeszközeink, ők a munkánk: emberekkel dolgozunk emberekért. A közöttük lévő kapcsolatok jó minősége nem egy lehetséges pluszeredmény, hanem az egyik legfontosabb cél.

Tapasztalatom szerint sok szervezetnél megjelenik ez a megközelítés – én amellett érvelek, hogy érdemes lenne a jelenleginél sokkal nagyobb figyelmet szentelnünk neki. Nemcsak saját szervezetünk sikerét szolgálhatja ez, hanem a szektor újjáépítését is a törésvonalak betemetésén keresztül.

Néhány ötlet arra, hogy fejlesztőként mit tehetünk egymás jobb megismeréséért és az emberi kapcsolatok minőségének javításáért:

– teremthetünk olyan ismerkedési és találkozási lehetőségeket a különböző valóságokban működő szervezeteknek, hogy egymás munkáját annak teljességében (holisztikusan) ismerhessék meg úgy, hogy minőségi időt szánnak az ott dolgozók megismerésére is. Szervezetek ne csak akkor keressék egymást, amikor egy projekthez partnert keresnek vagy egy szükségletfelmérést végeznek egy számukra fontos munkához. Ilyenkor elkerülhetetlenül csak egy-egy aspektusát ismerhetik meg a másik tevékenységének, mintegy eszközként használják a másik szervezetet és nincs idő arra, hogy lássák a szervezetet működtető embereket;

– építhetjük a szabadság kis köreit – kísérletezhetünk olyan csoportok megalakulásának elősegítésével, amelyben nemcsak a szervezetek, hanem a szervezetekben dolgozók is szívesen érintkeznek egymással rendszeresen. Ahol a szervezetek kölcsönösen előnyös együttműködésén felül az emberek is töltődnek és új emberi kapcsolatokkal gazdagodnak. Izgalmas lehet ne csak horizontálisak legyenek ezek a csoportok, hanem keressük a vertikális kapcsolódási lehetőségeket is.

– a szervezetek közötti munkamegbeszéléseken időt szakíthatunk a jövőről való beszélgetésre is (és nem csak arról essen szó, hogy mit kell most csinálni). Bemutathatjuk azokat az értékeket is, amelyekre a munkánkat szeretnénk építeni, azokat a társadalmi célokat, amelyeket közösen tudunk elérni, azokat az embereket, akik mindezeket meg szeretnék valósítani. Megemlékezhetünk azokról a veszteségekről, emberekről, szakmai sikerekről, amik már nincsenek velünk, de amelyekre egykor büszkék voltunk és a jövőnk építőköveit látjuk bennük.

– amikor új munkába kezd bele egy szervezet, fejlesztőként segíthetjük, hogy tartsa szem előtt az embereket és emberi kapcsolatokat, és lehetőség szerint figyeljen a szektort átszelő törésvonalak átlépésére, megszüntetésére. Ezek fontos elemei, hogy a kisebb civil szervezetek a) törekedjenek saját szervezeti kapacitásaik fenntartására: fektessenek önkéntesekbe és munkatársakba, erősítsék a szervezet „embert megtartó” képességét; b) amikor új tevékenységbe kezdenek, tájékozódjanak jó gyakorlatokról, elsősorban a helyi erőforrásokra építsenek, alkossanak lehetőséget más helyi szervezetekkel való folyamatos kommunikációra; c) bátran álljanak ki egyedi ötleteikkel a támogatók elé. A támogatók pedig jobban bízzanak a helyi szervezetekben, támogassák a helyi elképzelések megvalósítását és külön ösztönözzék a szervezeti kapacitások hosszú távon való fejlesztését, a helyi beágyazódás erősödését, és a helyi erőforrások felhasználását. Építsünk új világot, még ha nem is tökéletes, ne legyünk projektgyárak!

Ez utóbbi elképzelés már átvezet a szektor újjáépítését és megerősítését célzó, stratégiai javaslatok világába. Beszélgetéseink során ugyanis számos figyelemre méltó jelenséget és értéket találtunk, amelyekre alapozva — megfelelő szakmai és pénzügyi támogatással – a szektor akár még szép jövő előtt is állhat. Itt most csak három dolgot írok le:

– a szektorban felhalmozódott óriási szakmai tudás átmentése, bővítése és naprakésszé tétele fontos elrugaszkodási pont lehet egy erős, független, a társadalmi haladás mellett elkötelezett civil szektor építéséhez. Ezt a tudást, elsősorban, azok a jeles szakemberek és önkéntesek „birtokolják”, akik – ellenállva az állami zaklatásnak és sokszor a saját személyes hírnevüket és egzisztenciájukat kockáztatva – még mindig a szektorban dolgoznak. Véleményünk szerint támogatni kell, hogy az emberek egy időre ki- és leléphessenek a mindennapi „projekttaposómalomból”. Új projektek mellett olyan fizetett időre is szükség van, amikor is az együttléten, kapcsolatépítésen és gondolkodáson van a hangsúly. Lehet cél az eddig nehéz évekre való visszatekintés, az elszenvedett kudarcok számbavétele és veszteségek megsiratása, de szólhat a „színtiszta” pihenésről és újratöltődésről vagy az előre nézésről is.

– számos új szervezet típus jelent meg és fejlődött sikeresen pozitív változást indukálva egy erősen hanyatló országban. Egyik típusuk, komoly szakember bázist felépítve, egy-egy település vagy kistérség hátrányos helyzetű gyermekeinek oktatásával és az ott élő közösségek felemelésével foglalkozik; másik típusuk inkább nagyvárosokban kimondottan a 30-40 éves korosztály önkéntes munkájára alapozva egy jól körülhatárolt ügyre (pl. szegénység, élelmiszer biztonság) fókuszál. Harmadik típusként ide sorolhatók a közösségi alapítványok is, amelyek immár 12 nagyobb településen vagy budapesti kerületben foglalkoznak a közösségi adományozás fejlesztésével és közösségek erősödésének támogatásával. Közös ismérvük, hogy nagyban építenek a közösségi erőforrásokra; erős és vonzó márkát építenek ki aktív kommunikációval; komplex módon látják a világot miközben kapacitásaikkal tudatosan tervező építkezés jellemzi őket. Ezen szervezetek jobb megértése (beleértve az eredményeik mögötti okok feltárását és kihívásaik feltérképezését) és közös támogatása segítheti további fejlődésüket; munkájuk ismertebbé tétele másoknak adhat cselekvési ötleteket és energiát; modelljeik országos elterjesztése akár rendszerszintű választ is adhat a hanyatló ország egyes szükségleteire.

– az elmúlt 15 évben a komoly szakmai és közösségi munkát végző be nem jegyzett (informális) csoportok száma és jelentősége számottevően megnőtt (miközben a bejegyzett civil szervezetek súlya pedig csökkent). Ők azok, akik nagyon figyelnek az emberre, erősítik az emberek közötti bizalmat, segítik az emberek bekapcsolódását a közösségeiket érintő ügyek megoldásába. Egyszerre jelentenek szakmai hozzáadott értéket, állampolgári felelősségvállalást és óriási hitelességet. Az informális csoportok szakmai és pénzügyi támogatását prioritássá kell tenni, beleértve a megfelelő törvényi keretek megteremtését, mert támogatásuk eddig csak egy jópofa plusz volt. Sőt, elismerve ezen informális csoportok szerepét és munkáját, a magyar civil szektort civil és közösségi szektorrá kellene átnevezni.

– – –

2025 szeptemberében indítottuk el a Legyen képünk róla! műhelybeszélgetés-sorozat második évadját, amelynek Szerepünk a változásban címet adtuk. Az első évben sok és sokrétű anyag gyűlt össze a magyar civil szektor jelenlegi állapotáról. Az előttünk álló 12 hónapban tovább fogjuk folytatni a feltáró munkát, de határozottan elmozdulunk afelé, hogy előre is nézzünk. Azt fogjuk keresni, hogy a felgyülemlett tapasztalatok, ismeretek, elképzelések, ötletek milyen fejlesztési lehetőségeket nyitnak meg? Fejlesztőként mit és hogyan tudunk tenni most a magyar civil szektor újjáépítéséért?

A fenti írásban az elmúlt egy év során a csoportmunka alapján bennem megfogalmazódó gondolatokat kívántam összefoglalni. Nagyon szívesen fogadok a szektor jelenlegi helyzetét és az újjáépítés lehetséges céljait, értékeit és módszereit ismertető anyagokat, hogy közösen gondolkodhassunk a jövő feladatairól.

Nagyon köszönöm Bardócz Iván, Kosztolányi István, Molnár Aranka és Pataki Veronika segítségét az írás elkészítéséhez. A beszélgetéseken elhangzott gondolatok téves interpretálása kizárólag az én felelősségem. Reakciókat a scsaurszki.tamas@gmail.com drótpostacímre várok.

A cikk szerzője Scsaurszki Tamás, a Gyökerek és Szárnyak Alapítvány volt igazgatója és kuratóriumi elnöke.