„Jó lenne, ha újra bele tudnánk állni a közösségi létbe, és a problémákat kezelni tudnánk ott, ahol keletkeznek”

Lépésenként indítaná újra közbeszédet, az együttgondolkodást Szeghalmon. A párbeszédet a virtuális világból a valós térbe helyezné, és olyan társadalmi csoportokkal foglalkozna, amelyekkel mások nem. Baraksó-Kovács Andrea, KisVÁROS-programunk támogatottja azt is elmondta, miért kell kilépnie a fényre.

Miért gondoltad, hogy Szeghalmon a helyi közösséggel dolgod van?

Gyerekkorom óta mindig szerettem közösségi ügyekkel foglalkozni. Nem azért, mert azt gondolom, hogy tudom a tutit, hanem egyszerűen jó érzéssel tölt el, ha valamit hozzáadhatok a közösséghez. Mindig is szerettem segíteni másoknak abban, hogy megtalálják a legjobb képességeiket, és ez boldoggá tesz. A mostani történetünkben is ez motivál: szeretek közösségben dolgozni, jó dolgokat kitalálni, a közösségi élményeket megélni, és így hozzátenni valamit mások jó érzéséhez.

Mostanában mindezt magánemberként teszed?

Egy alapítvány keretében tesszük mindezt a társaimmal. Nyilván ennek a történetnek a mozgatórugója én vagyok, de találtam olyan embereket, akik az általam fontosnak tartott ügyekkel tudnak azonosulni. Az alapítvány alapvetően pedagógiai és szociális vonalon mozog.

Szeghalom mennyiben változott az alapítvány tevékenységétől?

Még lehet, hogy nem változott, de azt szeretnénk, hogy változzon. Az az érzésünk, hogy Szeghalom már nem annyira közösségi, nem annyira családcentrikus, nem annyira baráti, mint amilyennek szeretnénk látni. Ezen a közhangulaton változtatnánk. 

Hogyan kezdtétek a munkát?

Például úgy, hogy gyerekekkel foglalkozunk, és másfajta szocializációt, másfajta közösségi életet próbálunk mutatni nekik és a szüleiknek. Problémának látjuk, hogy a közösségi felelősségvállalás, a társadalmi felelősségvállalás kicsit elcsúszott, és mindenki azt gondolja, hogy ha vár, akkor a nehézségek maguktól megoldódnak. Mi viszont azt gondoljuk, jó lenne, ha újra bele tudnánk állni a közösségi létbe, és a problémákat kezelni tudnánk ott, ahol keletkeznek. 

Milyen problémákat látsz?

Nagyon széttagozódott lett a közösség, nehéz az embereket összefogni, összehozni. A közbeszéd formája megváltozott, sokan a Facebookon kommunikálnak egymással, és egymásnak is esnek – ezeket a virtuális dolgokat szeretnénk visszahelyezni a valós térbe, és akár odáig eljutni, hogy újra meginduljon egyfajta közbeszéd. Nagy problémának tartom azt is, hogy az emberek mindent politikának gondolnak, a közügyeket is; jó volna ezeket szétválasztani és rendbe tenni a fejekben. 

Napi szinten mit lehet mindezért tenni?

Nagyon messziről kell indulni. Az emberek fejében az van, hogy minden politika, és az nem az ő dolguk.

Egyébként nagyon sok rendezvény van, de szerintünk egy óriási városi ünnepség nem alkalmas arra, hogy az emberek közötti érdemi kommunikációt, a valódi közösségi együttgondolkodást segítse. A közösségek újraszervezését kisebb programokon keresztül képzeljük el. A gyerekprogramok eddig például annyiból álltak, hogy egyik kollégánk, aki gyógypedagógus és meseterapeuta, mesélt a gyerekeknek. Mostanra eljutottunk odáig, hogy utána kézműves foglalkozást rendezünk, és amíg a gyerekek játszanak, a szülők elkezdenek beszélgetni. Ezután készítettünk egy mini–felmérést, hogy a szülők milyen programokat szeretnének, és ha lesznek olyan témák, amelyekről ők is, mi is úgy gondoljuk, hogy fontosak, akkor lehet előadót hívni. Így, kis lépésekkel újra lehet indítani egyfajta közbeszédet, együtt gondolkodást. 

Olyan ügyeket kell találnunk, amivel senki nem foglalkozik, mert ezeknél nem kell azzal küzdeni, hogy majd mások meg akarják mondani, mit kellene csinálni. Például az idősekkel való foglalkozás is ide tartozik.

Csak a fiatalokkal és az idősekkel nem foglalkozik senki?

A fiatalokkal – az oktatási intézményeket leszámítva – semmilyen szinten nem foglalkoznak, az idősekkel pedig nem olyan mélységben, ahogy kellene. Számukra minden kötelező szolgáltatást biztosítanak, van alapellátás, bentlakásos intézmény, karácsonykor kapnak 5000 forintot, de mi nem ezt gondoljuk valós segítségnek. 

Felnőttoktatásban dolgozom, és az egyik képzésen annyira eredményes volt a demenciával élőkkel kapcsolatos érzékenyítés, hogy több hallgató is azt mondta, szeretnének valamit tenni ebben az ügyben. Kapva kaptunk az alkalmon, az alapítványunk felkarolja az ügyet, mert a demenciával élőkkel és a családjukkal nem foglalkozik senki.

Összefoglalva: hasonló, jelentékeny ügyek mentén szeretnénk újfajta kommunikációt, újfajta együttműködést bevezetni. Régen egyébként működött már valami hasonló, de annak még a nyomai is kihaltak.

Régóta foglalkozol helyi ügyekkel ilyen mélységben?

Több, mint tíz éve működik egy egyesület, aminek tagja voltam, és hasonló ügyekkel foglalkoztunk; voltak hullámhegyek, hullámvölgyek, volt, amikor aktívak voltunk, aztán volt, amikor kicsit elcsüggedtünk, de a végére már senki nem akart dolgozni. Ezért döntöttünk úgy a férjemmel, hogy létrehozunk egy alapítványt, és azzal indulunk a pályázatotokon. 

Hogy fogadják a kezdeményezéseteket Szeghalmon? Akár a város, akár más civil szervezetek, akár a polgárok? Megszokták, hogy az Andi mindig nyüzsög, és most éppen ezt csinálja?

Mindig láthatatlan voltam ezekben a szervezetekben. Sokat dolgoztam, de láthatatlanul. Ez tavaly derült ki számomra egész világosan, amikor képviselőjelöltként indultam az önkormányzati választáson, és a szavazatok arányából rá kellett jönnöm, hogy a választók azt sem tudják, hogy ki vagyok. 

Akkor most kilépsz a fényre?

Muszáj lesz. Ha ezt úgy szeretném csinálni, ahogy én gondolom, ahogy én hiszek ebben, akkor nincs más lehetőségem. A KisVÁROS-program pályázata nyilván a finanszírozás miatt is vonzó volt, de itt megkapom azt a szakmai támogatást, ami önbizalmat ad a kiálláshoz és a programunk megvalósításához. 

Lehet, hogy a pályázati felhívásunk önmagában segítette a paradigmaváltást?

Mindenképp. Egyszerre volt az önkormányzati választás és a pályázat, és úgy tekintettem az egészre, hogy döntsék el odafönt, melyik lesz az én utam. Tehát hogy képviselőként, vagy civilként szolgálom ezeket az ügyeket. A pályázatotokon nyertem, aminek egyébként utólag nagyon örülök, mert a mostani képviselő-testület munkájában nem szeretnék részt venni. Egyedül nehéz lenne ott bármit is elérnem, viszont itt megvan a szabadságom, hogy azt és úgy tegyem, ahogy azt szakmailag, meg mindenféle nézőpontból helyesnek gondolom. 

A Gyökerek és Szárnyak Alapítvány pályázatáról hogyan értesültél?

A Facebookon találkoztam vele, valahogy feljött. Hiszek ezekben a dolgokban, hiszek abban, hogy az embernek van egyfajta életfeladata, amit nekem sikerült megtalálnom, és engem is megtalálnak felhívások, ügyek. Például számomra óriási lehetőség, hogy felnőttképzés keretében oktathatok szociális szakembereket, ahol szintén maximálisan tudom ezeket az ügyeket képviselni. Bármiről is beszélünk, mindig ott van, hogy el kell fogadnunk egymást, kommunikálni kell és közeledni egymáshoz, és mindig ott van a fejemben, hogy egy közösségnek miként kell működnie. 

Két-három év múlva hogyan látod a közösséget és a hatásod? 

Nagyon bízom abban, hogy sikerül legalább apró lépésekben haladni. Nehéz dolgunk lesz, mert azt tapasztalom, hogy akármennyire is nagy az ember hite, nehéz mostanában bárkit is bevonni ezekbe az ügyekbe. Nagyon sokat szeretnénk kifelé kommunikálni, és nem feltétlenül csak a programokat szervezni, hanem például beszélgetéseket, idősekkel készített életút-interjúkat, történeteket közzétenni, amiket tovább lehet adni. Úgy látom, már iszonyatosan kevés az, ha csak írunk a közösségi médiában, ott is személyességet, személyes jelenlétet kell produkálni. Ez számomra is nehéz feladat, soha nem szerettem kiállni, függetlenül attól, hogy képes vagyok rá, mindig toltam magam előtt másokat. De nyilván az nem volt az igazi, mert a dolgok általában az én fejemből pattantak ki, az én ügyeim voltak.

Ki finanszírozza az alapítvány működését?

Egyelőre az a kis minimális alapító vagyon, amit a férjemmel beletettünk, és a KisVÁROS-program támogatása. Viszont azt már most tudjuk, hogy mire véget ér a hároméves támogatási ciklus, addigra fenntarthatóvá kell tennünk az alapítvány működését. Sokat beszélünk az adománygyűjtésről, mert azt látjuk, hogy nagyon nehéz a civil szervezeteket támogatni hivatott programokból pénzhez jutni. Már most látom azt is, hogy nagyon nehéz adományt szerezni úgy, hogy az komfortos legyen. Ezt meg kell tanulni. De az első lépés feltétlenül az, hogy az ember kiáll és odateszi az arcát és a történetét.

Azután pedig az adományozók rájönnek, hogy ők nemcsak jótékonykodnak, hanem a pénzükkel alakítják a helyi társadalmi folyamatokat.

Nagyon inspirál, amikor többekkel együtt dolgozva összeadódnak az energiák, és eljutunk odáig, hogy már nem feltétlenül mi generálunk mindent, hanem a közösség elindul egy úton, azonosítja a problémáit, és arra közösen megoldásokat talál.

(Bardócz Iván)